Az idő megállt.
Amit magamnak ástam gödröt;
Abból egyedül kell kimásznom –
Karom gyenge már.
A kötél elszakadt.
Nem merem bevallani, hogy tegnap;
Már megint álomba sírtam magamat.
Bajom semmi: csupán meghasadtam.
Egy helyben vagyok. Mindig ugyanott.
Tükörbe nézek: elfordulok,
Amit látok, nem tetszik –
Némán mosolyt rajzolok, amit egy bohóc mutatott.
Rakosgattam a kirakós darabjait, éveken át –
Mára kialakult a kép: tetszik?
Nemrég észrevettem, hogy újra rágom a körmömet;
De már a húsomba harapok. Vérzik. Fáj.
Hogy a lyukból felhúzzam magam, kötelem fonom:
Hogy tudnám ha senki sincs mellettem?
Hiányzom. Nekem;
A régi énemet akarom.
Nehéz kérdésre válaszolni, amit fel sem tesznek –
Titkot fejteni, ami nem létezik.
Színkavalkádban akarok elveszni.
És rálelni a magányra, hogy: legyünk ketten.
Félek. Nincs ki kezemet szorosan fogja.
Hova menjek? Eltévedtem.
Fájdalom nélküli fájdalomra vágyom;
És minden megy tovább, mintha mi sem történt volna.
Feller Zorka